A The Irrepressibles egy egészen különleges zenét játszó angol csapat, találtam róla egy cikket, idemásolom.
A IX. kerület egyik eldugott kis utcájának sarkán áll a kivülről magából keveset mutató Trafó. A szürke külső elképesztő belsőt rejt hiszen Magyarország kortárs művészetének szive rejlik e falak között. Különleges máshol soha be nem mutatott előadásokat láthatunk mind a tánc mind a zenei életből. Teltházas programjai mindíg valamilyen csemegét rejtenek az ujdonságokra fogékonyaknak, Kemény piros székein sok olyan eseményt láthattunk melyek mélyen elgondolkodtatnak ugyanakkor szórakoztatnak is.
Talán a legjobb szó az hogy furcsa az angol The Irrepressibles mely első lemezét a Mirror, Mirror-t mutatta be nálunk.
Még nyitás előtt figyeltem ki az aki eljött, kit érdekelhet egy nem mindennapi zenei koncert. Nem csalódtam főleg a fiatal korosztály képviseltette inkább magát, 30 év felettieket szinte nem is láttam.
Telt ház volt amin nem is csodálkozom, a közel félezer koncertlátogató még a lépcsőket is elfoglalta, sőt a nagy érdeklődés miatt a szinpad elé még egy sor széket is beraktak.
A sötétben megérkező zenészek hosszas hangolás után csöndesedtek el és nem tudtam eldönteni vajon ez is a show része vagy erre tényleg szükség volt. Nem megszokott dolog hogy barokkos időket idéző hangszerekkel, brácsával, nagybőgővel csellóval és oboával adjanak elő popzenét ám ezek hangzását sikerült oly egységgé ötvözni mely csak még nagyobb erőt ad és egyben kiemeli egyediségüket.
Már megjelenésükkel is igyekeznek áthágni mindazon határokat amiket egy zenekar maga köré építhet. Nem csak egyszerű koncertet adtak hanem egy külön világot építetek fel extrém jelmezekkel, csábító dekoltázsokkal és félmeztelen zenészekkel. Lehetetlen eldönteni vajon zenés szinházat vagy szinházi zenét látunk, a 10 tagú zenekar minden tagján volt valami meghökkentő, valami eredeti.
Mindannyiuk között mégis Jamie McDermott énekes volt a legkülönlegesebb hiszen vastagon rúzsozott szája, hosszú műszempillái és csillogó válldísze kétségeket ébresztett nemi hozzátartozását illetően. Mindezt tetézte szentimentális éneke mely hol férfiasan kemény majd egy szempillantás mulva már lágyan nőies. Furcsa nemtelenségében mindenkihez szól, és azt vesszük észre egyszercsak már nem őt halljuk és figyeljük a szinpadon hanem azt hogy mit is mond.
Az első szám végére már minden ellenvetésünk el is párolgott oly könnyű volt átengedni magunkat az általa festett illúziókkal teli látomásnak. A halkan síró húrok, csöndben jajongó hangfoszlányok egyszerre ingerelnek ám csábítanak is és utólag jövünk rá mindez csontig hatoló maró gúnnyal volt leöntve. Misztikus és hipnotikus helyre kerültünk melyet a fentről lelógó régi izzók pislákolása és a neoncsövek villanása nem evilágivá változtatott. A Nuclear Skies lüktető ritmusai szívhez szólóan közvetítik fájdalmas üzenetét de kedvencem az In This Shirt melynek vad hegedű szólamai is elgondolkozásra késztetnek. A számok előadása közben az összes zenész egyszerre mozgott és hajladozott, furcsa sminkjük, extrém öltözetük és a félhomány mely hol elrejtette hol megmutatta őket mintha csak egy elborult elme látomásai lennének.
A Splish!Splash!Sploo! alatt nagyon tetszettek a fények, a hegedűszólamok alatt lágyan kiemelték a zenészeket majd az ének alatt a keményebb reflektorok drámaibb hatást adtak. A ritmust követve egyszerre meneteltek a zenészek majd oldalt fordulva a szinpad két oldalán lévő hatalmas tükrökben figyelhettük tovább őket.
Bár a számok alatt nem sok reakció érkezett a közönségtől de a szünetekben mindezt bepótolták. Vad tapssal köszöntek meg mindent, hangos kiabálással jelezték értik amit a szinpadról nekik mondanak és így biztosították a zenészeket előadásuk megértő fülekbe jut.
Egy kissebb baleset is történt Jamie McDermott gitárjával, egy húr elpattant és beleakadt a mikrofonba. Szerencsére mindez sem őt sem a hangzást nem zavarta.
Természetesen koncert végén megkaptuk a ráadás számokat is de a közönség csak nem akarta elengedni a zenekart, hosszú ideig tartó vastapssal és lábdobogással követelték vissza őket a szinpadra. Szerintem meglepte őket mindez és egy nagyon szimpatikus lépéssel köszönték meg: lejöttek a szinpadról és az első sorok előtt hajoltak meg, sőt a sor szélén ülő csinos lány még egy vad csókot is kapott Craig White oboástól. Nem rossz szuvenír, irigykedtek is rá a többiek 
Jamie McDermott nem siette el zenekara első lemezét, egy gyémántcsiszoló türelmével és hozzáértésével 8 éven keresztül alakította a számokat olyanná amilyennek ma hallottuk.
Első magyarországi fellépésükkel megalapozták hírnevüket, az elképesztő szinpadi műsorral és az elgondolkoztató szövegekkel megmutatták miért tartják őket 2010 legnagyobb angol meglepetés zenekarának.
